Folytatjuk Petra írásainak megjelentetését. íme egy újabb gyöngyszem:
Némán meredek a televízió képernyőjére, egy klasszikus filmet nézek. A jól megszokott, sablonos, szerelmi szállal megspékelt film. A férfi és a nő találkozik, szerelem ez első látásra (mint, azt a bölcs közhely is mondja). A hős szerelmes férfi vad ostromlásba kezd, hogy megszerezze a kiszemelt hölgy szívét. A nő persze, már rég szerelmes udvarlójába, de a szülői nevelés elvárja, hogy ne adja szerelmét olyan könnyen, had fussa le a lovag, azokat a bizonyos köröket. Ő pedig becsülettel le is futja, és a célnál ott vár rá a jutalom, a nő.  
A valóságban is ilyen szép lenne minden? Aligha, hiszen a lányok akkor nem kényszerülnének arra, hogy maguk cserkésszék be a kiszemelt fiút. Sokat változott a világ a suhogó, hosszú szoknyás nők, és a mente kabátos, pedert bajszú férfiak kora óta. Ez miért maradt volna a régi formában? Ma már a szerelmes lány bátran oda megy választottjához, előadja nyíltan érzéseit, vágyait és céljait. A fiú vagy lemered a hír hallatán, és zavartan adja a lány tudtára, hogy szíve már foglalt, vagy széles mosollyal közli vele, hogy hasonlóak az érzései, csak félszegsége tartotta vissza. Ha a helyzet mégsem lenne ilyen egyértelmű, vagyis az „áldozat” vívódik, akkor jönnek a férfi meghódítását célzó különböző praktikák, amiket bajtársaim leleplezésének elkerülése érdekében nem részletezek.
De meddig tarthat az a szerelem, amit a nő magának harcol ki? Amikor a férfinak csak keresztbe tett lábbal várnia kell, hogy meghódítsák, és talán még jót is mosolyog a sóvárgó lány ügyeskedésein. Az ember az élet minden területén, azt becsüli, ami saját munkájának eredménye, így a férfi behódolása csak pillanatokig tart, benne van az ösztön, hogy ő hódítson.