Petra újabb írását tesszük közzé, íme:
A főiskola előtti buszmegállóban várok. Előre félek attól, hogy hatalmas utazótáskámmal kell felpréselnem magam a buszra. Szétnézek magam körül, itt is gyűlik a tömeg. Végre a távolban feltűnik a busz körvonala, egyre közelebb ér, és félelmem beigazolódni látszik, a busz megáll, szétnyílnak az ajtók, én kétségbeesve kutatok szabad állóhely után. Összeszedem minden erőm, és egy nagy lökéssel felnyomom magam a buszra. A következő néhány megállót már biztosan az alsó lépcsőn töltöm. Sorstársaimat kémlelve próbálom felgyorsítani az idő múlását. Fiatalok, középkorúak és idősek harcolnak egymással a megüresedő ülőhelyekért. Én egyre fentebb jutok s már el is érem a legfelsőbb fokot. Vállam kezd fájni a nehéz táskától, lábam mindig valaki másé alá kerül, és karom is belefáradt már a kapaszkodásba, de biztosra veszem elesni sem tudnék, megtartana a tömeg. Lassan kezdek beletörődni sorsomba, a leülés álomképe szertefoszlott. A busz a csúcsforgalomban vesztegel, a negyedórás út, egy örökkévalóságnak tűnik. Kis idő múlva arra lettem figyelmes, hogy a mellettem lévő ülőhelyen egy középkorú férfi leszálláshoz készülődik. Széles mosollyal adom tudtára, hogy szívesen lennék utódja a trónolásban. Újra van remény. Nagy lendülettel feláll, én abban a pillanatban, foglalóként az ülésre helyezem a táskám. Épp a leüléshez készülődöm, amikor egy őszülő, szemüveges, apró idős hölgy tipeg mellém, és kérdően vagy inkább kérően néz rám. – Kishölgy, szabad ez a hely? – A kishölgy elkezd vívódni. Mit csináljon? Élvezze ki megérdemelt jutalmát, amiért az alsólépcsőtől kezdve küzdötte fel magát, vagy legyen udvarias, a néni számára a nap hőse, és mondjon le a kényelmes, tolakodástól mentes kis oázisról? Nagy dilemma ez a kishölgy számára. Végül leveszi a táskát az ülésről, visszaküzdi a vállára, és mosolyogva fordul az idős hölgy felé. – Igen, szabad, tessék leülni.