A korabeli, 19. századi kritika értetlenül fogadta ezt a „rendhagyó” regényt, Emily Bronte egyetlen prózai művét. Ma már a Bronte nővérek közül a kritika is, és az olvasó közvélemény is Emilyt tartja a legnagyobbnak, az Üvöltő szelek-et nemcsak jobbnak, mint akár a Jane Eyre-t, hanem világirodalmi műnek.
Az Earnshaw család tragédiákkal, ármánykodással és gyűlölettel teli életét a házvezetőnőjük elbeszéléséből ismeri meg az olvasó. Albérlőjének mesél, aki a család egykori birtokának ideiglenes lakója. Egy évvel később a vendég újra visszatér, és a távolléte alatt történt eseményeket újra a cserfes, de rokonszenves házvezetőnő meséli el. Az albérlő maga az olvasó, passzív szereplő, csak figyeli a mesélőt, nem részese a történetnek. Megtudjuk, hogy az idilli családi élet, a családi ház melegsége és boldogsága a családfő liverpooli útja során megmentett, majd örökbefogadott árva fiú megérkezése után teljesen megváltozott. Ármányok útvesztőinek bemutatása mellett érzelmi középpontjába a „betolakodó” gyerekkori megaláztatása, felnőttkori becstelensége, érzelmi labilitása, és a család fiatal lánya iránt érzett már-már beteges szerelme áll, aki elárulja érzéseit, amikor egy gazdag férfihez megy feleségül. A fiatal lány halálával, az egyetlen ember elvesztésével, aki emberi érzéseket keltett a rideg szívben, minden érzés eltűnik. Az érzelmek mély és szélsőséges megjelenése, az emberi gyűlölet gyengeségei, a szeretet összetartó erejének bemutatása az, ami a szerzőt nővérei fölé emelte.
A szerző nem moralizál, nem ítélkezik, nem szolgáltat igazságot, nem a törvénykönyv betűi szerint gondolkozik, nem a társadalom normái és erkölcsei mentén szövi történetét. Gyűlölet és szerelem együttélését, egymást erősítő-romboló hatását Emily Bronte előtt talán senki, azóta is csak kevés alkotó érzékeltette ilyen elemi erővel.
Kakulya Petra
Utolsó kommentek